— Sajtó —

Szapora Márk Aurél Írása az I'm no bird című kiállításon bemutatott képeimről.

Az embert megfesteni

"...Elég volna megfejtenünk az Embert,

hogy megfejtsük a Mindenséget, - mint

ahogy a Mindenség megfejthetetlen marad

mindaddig, amíg nem sikerül megfelelő

módon elhelyeznünk benne az Embert,

mindenestül, torzítás nélkül, -

a teljes embert, vagyis nem csak testrészeivel,

hanem gondolkodásával együtt."

Pierre Teilhard de Chardin:

Az Ember helye a Természetben

Az embert megfesteni elég volna megfejteni. Köztudott azonban, hogy az embert teljes valójában megfesteni képtelenség. Terheit, kötődéseit, botlásait, vágyait, önmagát színre vinni lehetetlen feladat. Sajnos ezen a téren kételyre nincs ok. A mindennapok tapasztalatai is ezt hivatottak igazolni.

Kétségbeesetten keressük azt a felületet, ahol ez az "egész" jelen van, mivel (ha a hétköznapokat nézzük) általában egyfelől kell, hogy értelmezzem azt, aki vagyok. Funkciók sokaságához kell igazodnom, amelyek párbeszédre nem képesek. Bizonyos szerepek ugyanis kölcsönösen kizárják egymást.

Ezért nem lehet egy mindent átfogó kép létrehozásával megoldani a problémát.

Egyetlen út lehetséges: az eszközlétnek a felfüggesztése.

A felfüggesztés során valami az érvényét veszti. Elértéktelenedik, ha úgy tetszik. Ám, mi képes létrehozni ezt az űrt, amelyben ha ugyan nem is találok magamra, de terheimtől megválva tisztábban látom a haladás irányát?

Semmi sem alkalmasabb erre a művészetnél.

Miért is?

Mert a művészet (a közhiedelemmel ellentétben) nem egy megoldást kínál, nem teljességet és nem is útmutatást, hanem tisztáz. Minden valódi műalkotás csiszol, szabaddá tesz, hozzám szól miközben nagy eséllyel nem is nekem szánták.

Őszintén remélem, hogy ezzel az érzéssel minden egyes ember találkozott már.

A találkozás Lantos Csenge festményeivel ezt az élménygazdagságot eleveníti meg. Emberi alakok, Nők lenyomatával kerülünk szembe a képeken, határozott festéknyomok rétegével jelezve az ambivalenciát, a határvidéket az ember lényege és az őt körülvevő lélektelen massza között. Mintegy kiviláglik a semmiből a személy a magában hordozott élményeinek széles spektrumával. A megfejtésre váró bűnügyi rejtély maga az ember, akit halálában is testének körvonalai jellemeznek, akár a krétarajzok az aszfalton.

A színhasználat; a fekete, a fehér és némely esetben a szürke kiváltképp előnyös az ábrázolni kívánt témát illetően, mivel (ahogy az immár evidens) egy bizonyos letisztultság szükséges ahhoz, hogy a felszínre hozzuk az embert. A festészeti forma effajta "redukciója" kulcsfontosságú szerepet játszik az értelmezésben, mivel ez teszi lehetővé, hogy közel teljességgel érvényesüljön a tartalom, amely komplexitásában szinte már megfejthetetlennek bizonyul. Ebben a hatalmas kontrasztban, a látszólag könnyű befogadás és a gondolati sík húsba maró mélységei közt vagyunk magunkra hagyva. Ezáltal a művészet csodájából táplálkozva többet enged láttatni, - jelentsen ez a többlet akár felszabadulást, belenyugvást, határozottságot, bármit, amit az individuum átél - ha ránéz a képre.

A színválasztás által tehát nem csak a mondanivaló nyer teret, hanem az alakok, a többszörösen megerősített vonalak is kiemelkednek, a festés technikájának köszönhetően néhol szó szerint. Így előtérbe kerül a gesztus, a póz, amelyben a figurák szinte lebegnek.

Közhelyesnek hangozhat, hogy a műalkotások "szereplői" mintegy "önmagukért szólnak", de mégis, a jól körülhatárolt, az ember morfológiai jegyeit hordozó női formák sugallják azt a korlátoltságot, amelyet elszenved egy nő, ha felkel minden reggel, s kilép az utcára.

Mélységesen legitim ez az állítás, s korántsem légből kapott, különösképpen, ha tisztában vagyunk a festmények keletkezésének mikéntjével. Ugyanis élő, hús-vér Nők álltak modellt a képekhez, akik bizonyosan szembe kerültek olyan szituációk sokaságával, amelyek kegyetlenül behatárolták őket egyetlen egy szerepbe.

Azonban, közelebb lépve a műhöz látjuk, hogy a festék a vonalak mentén több rétegben tornyosul - s ezzel határozottan elválik a figura két oldalán elhelyezkedő terület, attól függetlenül, hogy azonos színűek-e ezek a territóriumok, vagy sem -, emiatt hangsúlyozottan színre lép a kétely, s az értelmezés irányának a keresése a középpontba kerül (akárcsak az egyén küzdelme). A kontúrok épületes jellegét oldja az elkerítetlen rész, a szabad kézfej, ahol mintegy egybeolvadnak a szembenálló felek - a belső és a kültér -, s a harc is mintha feloldódna ebben a határátlépésben.

Sorsok tárulnak elénk, miközben arc nélküliek maradnak a személyek. Paradoxon; oly sok személyes szál fűzi a Festőnőt a képek mintáihoz, mégis, mi arctalanokként kell, hogy szemléljük őket, holott nevük is van, nem idegenek. Kétlem, hogy a képeken "bárki lehetne", azonban egyértelmű: nem ismeretlen az, amelyet ezek a nők átéltek, s amelyet kénytelenek vagyunk mi magunk is átérezni, megérteni, ha az alkotások elé állunk.

Így korántsem mentes a történeti vonatkozásoktól Lantos Csenge művészete. A Kiállítás címadó idézete is - mely Charlotte Bronte Jane Eyre című regényének híres jelmondata: "I am no bird; and no net ensnares me: I am a free human being with an independent will." - erre utal.

Magába foglalja az utat, amely során el kellet jutnia az emancipáció jelenleg is törékeny lábakon álló intézményéig a Nőnek, hiszen tisztázódik; a kívül és a belül nem összeegyeztethető (a festmény viszonylatait illetően sem).

Ám, ha egy ponton túl szemléljük a festményeket, felismerjük; a belső tartam ott, ahol nincs határvonal, elmosódik, szinte "belefásul" az őt körülvevő háttérbe a forma, a hófehér nőalak kézfeje valójában eltűnik a szürke környezetben ott, ahol nincs elzárva - és ezzel biztosítva, biztonságba helyezve - a kültér elől.

Szemünk elé idézi a kétségbeesés pillanatát, amelyben a behatoló kiküszöbölésének a fontossága lesz a mérvadó perspektíva, hiszen a szürkével érintkező fehér szín (a Nő bensőjét kitöltő) megszűnik az lenni, ami eddig volt, megszűnik addigi "önmaga" lenni.

De, mivé válik?

Ezt a kérdést ordítanák a festményekből kivilágló embermások torkuk szakadtából az űrbe, ha lenne szájuk.

De nincsen.

Nem szabad elfordulnunk, akarnunk kell látni az ellentétet a Nő és az őt körülölelő világ között, amely egy idő után elkerülhetetlenül meg akarja őt fojtani. A szürke színű háttérrel rendelkező festmények alakjai (Női) esetében az effajta küzdelem mindazzal, amely tőlük mérhetetlenül független, kikerülhetetlenül érvényességet nyer.

Önmeghatározás külső értékek által: ez (ön)ellentmondás. Azonban, ezen gondolat mentén, ha elidőzünk a Festőnő Solitude (Magányosság) című festménye mellet, ítélet születhet.

Itt azonnal észleljük a beállt változást: csak az alak, a fekete vonalak létrehozta forma emeli ki azt a valakit a semmiből. Kívül-belül egyazon szín foglalja magába. Nem tudni, melyik szín volt a sajátja, avagy, hogy a harc győztese végül ki lett, megfejthetetlen. Feltételezzük: a domináns szín nem lehetett egyszerre az individuum s a világ sajátja. És mégis, most mind a kettő birtokolja azt, látszólag ugyanúgy.

A fehér színt (mint ahogyan az köztudott) a legkönnyebb bemocskolni. A szürkeség (ha engedi(k)) megfertőzi, s magáévá teszi, bepiszkolja, s eltűnteti nyomtalanul. Nincs szín, amely ellen a fehér előnyt élvezhetne ily módon.

"Kihalásra" van ítélve.

Ahogy a magányos ember.

Teljesen mindegy mit gondol róla a világ. Egyedül van. Akár megegyező véleményen van a környezetével, akár nem, nincs jelentősége.

Ha megbékélt saját magával, meglelte menedékét. Ez az egyetlen mentsvára.

Érezni: a határozott, erős és többrétegű sziluett a képen mintha nyomás alatt lenne. A külső fehérség mintha maga alá akarná gyűrni, hogy ezzel mindent, ami különleges, eltérő, egyedi, megszűntessen.

Nincs már mit bemocskolni.

Minden fehér.

Egyhangú.

Minden ugyanaz.

Kivéve az embert.

Aki még kitűnhet, ha küzd, aki még élhet, ha mer.

Egyvalamire fény derült: az alkotás, a festészet többszörösen is akadályozott.

Csak akkor érdemes nekivágnunk, ha belátjuk: sohasem lehetséges megfelelnünk az elvártaknak, a külső nyomás alól nincs menekvése se a műnek, se a művésznek.

De ez nem is szükséges. Bár a lehetetlent várják el tőle, nem a várt beteljesítése a cél. Főleg, ha az elvárások irreálisak. Pontosabban helytelenek.

Ars poeticája legyen: korrigálás, az egyszerű emberi igazság(ok) meglepetésszerű ábrázolása.

Meglepetés.

Az elvártak megtörése, s újrakalibrálása.

Szokták mondani: "Lepjen meg!" Ezt hangoztatnám a művészet terén is.

Szaladjon ki a lábam alól a talaj, fogyjon el a föld, hogy csak úgy zuhanjak a mélybe.

"Lepjen meg!"

Ez a feladata annak, aki teremt. Ezt illő tudnia a művésznek, ha az alkotásközéppontjába magát az embert helyezi.

Azonban nem mindegy az ok.

Azért lepett-e meg, mert számomra eddig nem létezett, vagy, pusztán azért ért váratlanul, mert elfelejtettem rá emlékezni.

Éles a határ e két tényállás között.

S nem mindegy, hogy melyikre apellál a művészet.

Nem kis elvárásokkal néz tehát szembe a Festő.

S Lantos Csenge kétségkívül teljesíti a legnagyobb paradoxont: Meglepett, miközben már számítottam rá, mivel éreztem; valójában sosem volt idegen, éppen úgy, ahogy önmagamnak sem lehetek ismeretlen.

Szapora Márk Aurél

Esztéta